Ahogy a női divatvilág központja Párizs, úgy a férfi divat és a cipők világa Olaszországra koncentrálódik.
Az olasz cipőipar a mindenkori minőséget, frissességet jelentette a divat iránt érdeklődőknek.
Az igazi olasz lábbeli természetesen az alapanyagokon át, a tervezésig mind olasz bőrből készült kézműves termék.
A 60'-as évektől a már iparosodott, felgyorsult világában azonban szükség volt tömegtermelésre, hiszen a kereslet egyre csak nőtt, ahogyan a lakosság igényei is nőttek, és már nem csak a felsőbb osztályok kiváltsága volt a divat követése.
Több Nyugat-európai, vagy akár német cég hozott olyan döntést, mely által olyan nevet akartak választani, ami nem annyira német, avagy az adott ország nyelvezetére utal.
Németország kapcsán a technológiát, a precizitást, a műszaki tudást, az autógyártást szokták emlegetni az általános sztereotípiák közül – nyilván nem ok nélkül –, és nem gondolnánk, hogy a divatban is erősek lennének.
Mivel a minőségi cipők fogalma egyet jelentett és jelentenek ma is az olasz cipőkkel, döntenek akár német cipőgyárak többek közt a Marco Tozzi, Bruno Banani név választása mellett.
De térjünk rá a mi térségünkre.
A modern tömegkommunikáció gyors terjedése, majd a rendszerváltozás, illetve az azt követő politikai és gazdasági változások nemcsak a divatot, hanem a kelet-európai ruha és cipőipar struktúráját is jelentősen átalakították.
Aki tehát igazán „trendi” akart lenni, nem kérdés, hogy a mindaddig szinte elérhetetlen nyugat-európai márkajelzéssel ellátott cipőt, farmert, melegítőt vagy alkalmi ruhát vásárolta. Nem mellesleg egyfajta lázadás is volt ez, hiszen a szögesdrót mögé szorított ország végre fellélegezhetett, és zsigerből utasított el mindent, ami az évtizedekig tartó elnyomásra emlékeztette. Ráadásul minden, amire addig csak a „dolláros boltok” kirakatát nézegetve vágytunk, hirtelen a miénk lett.
Miként a McDonald’sszal a fast food, ezekkel a világmárkákkal együtt aztán megjelentek a fast fashion üzletek is, amelyek kínálata immár nemcsak évszakonként, hanem már-már folyamatosan változott. Kirakatuk szinte naponta frissült, így szinte hívogatták az utca emberét egy-egy alapdarab, vagyis „basic” ruha, cipő megvásárlására.
A cél immár nem annyira a minőség, mint a mennyiség lett, vagyis minél többet eladni és a lehető legtöbb pénzt keresni, ez jellemezte az ezredforduló kereskedelmét.
Olyan új márkákat kellett tehát kitalálni, amelyek először az adott országban majd a nyugat-európai piacon is eladhatóak lehetnek.
A kvalitás adott volt, már csak a megfelelő forma, no és a profi marketing hiányzott.
Ez utóbbi első lépése a „találj egy jól csengő, idegen nevet” volt – amelyre nemcsak a hazai, de a külföldi célközönség is felfigyel, és természetesen azonnal fel is akarja próbálni.
Ha pedig elégedett, szinte már nyert ügyed van…
Szerencsére a kínai dömpingtermékek, a silány termékek eladhatósága letűnni látszik, a vevők megbízható márkákat keresnek, és a már bevált brandekhez hűségesek.
Sokan talán még ma sem tudják, hogy az olyan márkanevek, mint a Budmil, a Mayo Chix, a Devergo, a Wink, a Saxoo London vagy a Griff Collection mögött nem neves angol, francia vagy olasz dizájnerek, hanem magyar tervezők bújnak meg.
Így tették le voksukat a lengyel, cseh cipőgyártók az olaszosan csengő márkanevek bevezetése mellett, pl: Baldaccini, Carla Ricci, Laura Messi, Claudio Rosetti, Luca Cavalli, Via Roma,, csak magának a pozicionálásuknak a lényege inkább a nemzetköziség.
Ahhoz azonban, hogy a termékeik külföldön is eladhatóak legyenek minőségi alapanyagokat, külföldi cipőtervezőket, designereket kellett bevonniuk a termelési folyamatokba.
Így alakulhatott ki mára, hogy nyugodtak lehetünk a minőségben, ha akár egy kelet-európai cipőgyártó cég termékét vásároljuk meg, mert a szigorú minőségi szabályoknak, és a vásárlók magas igényének egyaránt megfelelnek.
Magyar márkák külföldi „álruhában”
Sokan nem is gondolnák, hogy azok az üzletek, amelyek előtt elsétálnak egy bevásárlóközpontban, mind magyar márkák boltjai, amelyek mégis külföldiként „adják el magukat”.
Több magyar márkáról hiszik azt sokan, hogy azok neves angol, amerikai, francia vagy épp olasz brandek, holott a külföldi elnevezés mögött magyar vállalkozások magyar márkái bújnak meg.
Ennek több aspektusa lehet: sokan eleve félnek a magyar termékektől, mondván, hogy az rossz, az olcsó és gagyi, míg a külföldi márkákkal, termékekkel szemben más előítéletek vannak.
Rengeteg, elsőre külföldinek tűnő magyar márka boltjaival találkozhatunk a hazai bevásárlóközpontokban is, ilyen a Batz, Sebastiano cipő, avagy a Claudio Dessi cipőmárka is.
Az, hogy a fentebb említett brandek között több cég is a 20. jubileumi évét ünnepli mutatja, meg, hogy a magyar tervezésű lábbeliknek igenis jó a minőségük, szeretik a vásárlók és van létjogosultságuk a legnagyobb márkák mellett is a cipőboltok polcain.
Összességében tehát elmondhatjuk, hogy egy idegenül csengő márkanév segíti a gyártóját abban, hogy könnyebben megjegyezzék, használják/leírják a nevét a külföldi piacokon is, az idő, a termék minősége dönti el annak mindenkori létjogosultságát a gyártó országban avagy a nemzetközi piacokon.
szöveg forrása: